A Himnusz-szobor és a Szent Korona találkozása

Szeptember 15-én, szombaton 15 órakor, a kulturális örökség napján Budakeszin együtt lesz látható a két, nemzeti önazonosságunkat megjelenítő szimbólum: a Szent Koronát a koronaőrök kísérik majd a Himnusz-szoborhoz. Budakeszi tudatosan felvállalja azt, hogy a nemzeti identitás megjelenítője legyen a Himnusz-szobor által (amely közadakozásból és Budakeszi Város Önkormányzata anyagi támogatásával készült el). 

Budakeszin áll a Himnuszunkat térben megjelenítő szobor. Mióta elkészült, a világ minden tájáról zarándokolnak ide magyarok, akiknek fontos a nemzeti hovatartozás. Hagyománnyá lett, hogy az év utolsó napján a Himnusz-szobornál összegyűlnek a város és a főváros polgárai, és az év első perceiben ökumenikus áldást kérnek családjukra és hazánkra.

Nagyon érdekes tünete ez az identitás tudat belső bizonytalanságának, ami minket, magyarokat a rendszerváltás óta jellemez, akár a közfelfogást nézzük, akár a szociológiai kutatásokat.
Segít a válaszban egy érdekes tanulmánykötet: A nemzeti emlékezet vizsgálatának pszichológiai szempontjai (szerk.: Münich Ákos, Hunyady György, Eötvös Kiadó, 2010.), ahol történészek és pszichológusok villantják a fel a magyar közgondolkodás egyes jelenségeit ezzel kapcsolatban.

A tanulmányban felhívják a figyelmet arra, hogy a „XX. század magyar történetének fura jellegzetessége, hogy minden 25 éve más és más korszakot reprezentál (Hunyady Gy., 48.old.).”

Az is bizonyítottnak tekinthető, hogy a társadalom kb. 20-25 éves távlat megléte esetén képes egyáltalán értékelni a lezajlott történelmi, társadalmi változásokat. Erre a távlati pontra a rendszerváltás óta most érkezünk el. Történelempszichológiai megközelítés tárta fel, hogy a múlt értékelésében létezik egyfajta kikerülhetetlen torzítás: a múlt problémái (pl. megszálló szovjet csapatok jelenléte, diktatórikus rendszer) a jelenben már nem hatnak; a jelen nehézségei viszont komolyan próbára teszik megküzdési képességünket. A köztudatban elfogadott az a felfogás, hogy a tömegek a szociális biztonságot többre értékelik, mint a szabadságot. Pedig a fentiek fényében is látható (gyarmati létforma, diktatórikus uralom), hogy szabadság nélkül nem létezik valódi szociális biztonság, csak a legújabb kori magyar történelmi tapasztalat kevés esélyt adott arra, hogy a kettőt egyszerre tartósan átéljük. Én ebben látom magyarázatát annak, hogy nincs merszünk nemzeti identitásunk vállalásában keresni biztonságunkat, mint a minket körülvevő nemzeteknek. Ők az újonnan alakuló nemzetállamukban kiindulási alapnak tekintik azt, hogy nemzeti összetartozásuk alapérték, s ebből következik minden további megnyilvánulás. Skrabski és Kopp is feltette azt a kérdést: mi okozza, hogy Magyarországon baj van a nemzeti identitással? Ők azt a – szintén helytálló – magyarázatot adták, hogy 1956-ban a nemzet olyan egységesen lépett fel, hogy később a Kádár-korszak a nemzeti gondolatot igyekezett leépíteni, mert magára nézve fenyegetőnek találta, és ez a lebontó munka sikeres is volt.

Az is igaz, hogy a magyar polgár beidegződéséből fakad egyfajta gyanakvás a „felülről” szervezett események kapcsán, itt azonban nem erről van szó. A kezdeményezés ugyanis azoktól jött, akiknek fontos, hogy a településünkön álló Himnusz-szobor híre elterjedjen a világban.

Érdemes szót ejteni arról is, hogy nincs benne a köztudatban az, hogy milyen hányatott sorsa volt a Szent Koronának. Pedig sorsában viseli történelmünk minden tragikus fordulatát, és mégis, most itt lesz a hiteles másolat teljes pompájában, bárki megtekintheti. Nem múzeumi tárgy, hanem élő jelenünk Koronája. Hogy az említett könyvből idézzek: „Ahogy a jövőhöz való kulcs a múltban lehet, úgy a múlthoz való kulcsot a jelenben találhatjuk (uo., 99.old). ”

Hívunk mindenkit, legyen ez az esemény a közösségi emlékezet által megidézett erőforrások számbavétele, adjunk esélyt, hogy a találkozásban megszülethessenek a jelent és a jövőt formáló gondolatok.

Bakács Bernadett